Magam vagyok.  Nagyon.  Kicsordul a könnyem.  Hagyom.  Viaszos vászon az asztalomon,  Faricskálok lomhán egy dalon,  Vézna, szánalmas figura, én.  Én, én.  S magam vagyok a föld kerekén.  

Jázminok. Fájón fehérek.  Fehér virágok, mily temérdek!  Habos, fehér özön az ágon,  hogy elrepüljön messze, várom.  Nem látszik zöld levél, vagy ág,  fehér az egész vad világ.  Ezer virág kábítva bódít,   tízezer zsongó szívet hódít.  A jázminok fájón fehérek,  illatukon lebeg a lélek.  

Ülni egy széken, este sötétben,  és várakozni az öröklétben.    Bámulni csendben a komor falat,  gondolatokban lelve az utat.    Végiggondolni mindent vagy százszor,  s vélni: idő oly lassúnak látszol!    Várni a csendben, s nézni hogy lebben,  a képzeleted a ...

Fiatalon büszke volt és szép.  Özvegysége, hirtelen jött!  Nevelni egyedül, kettőt.    Nagyra nőtt a család.  Szépszavú Vájár-Apánk, kedvébe járt - jött a harmadik lány.    Tánc, ének, hangos volt a ház!  Idővel, elrepült Minden Kismadár.    Lehettem volna Hozzá jobb!  Neki, jó voltam így ...

Szomorú a Hold. Mintha sírna.  Ő is nagyon egyedül van.  Gömbölyű arca ráncoktól barázdált,  mi nem simul ki soha már.  Búsan mered szeme a messzeségbe,  végtelen bánatánál nagyobb szenvedése.  Már nem vérzik, csak sebhelyei látszanak,  s utalnak a múlt iszonyú kínjára.  A Hold arca szomorú, szemei ...

Elhagyatott, poros úton lépked lábam,   Egyedülmaradni, ez volt minden vágyam.  Nem kellenek vígasztaló sorok,  Se együttérző angyalok.  Magam lenni, csak ez kell,  Szabadságom így már eleven.