Október végén, éjszaka néma csendjén,
Már-már két estén, valami nincs rendjén.
Pihenne a gép is alkotójával együtt,
Ám szüntelen tüzesség lepi el lelkük.

De mily érzés táplálhat ekkora nagy hőt?
Nem tudja senki belül kioltani őt?
Talán egy szikra fénylik ily nagy erővel?
Az Ősi Lángot gyújtották kovakővel.

Szerelem tüze ez, mely bennem ég újra,
Vakító fényt ád nekem a helyes útra,
Soha nem égett még ily hevesen bennem,
Ki iránt ég, mindennél jobban szeretem.

Csupán egy éjszaka volt vele, semmi több,
Mégis csókjaival a mennyországba küldött.
Érte szól ez a dal, lantom érte pendül,
Szívem dobbanása már csak Neked zendül!

Karjaimban akarlak tartani ismét,
Érezni ajkaid csábítóan édes ízét,
Magamhoz szorítani, füledbe súgni:
"Szeretlek, nélküled el fogok pusztulni!"

Egy vagy számomra, s mégis a mindenség,
Veled elönt egyfajta lágy melegség,
Szeretném érezni arcomon most ismét,
Ragyogó szemeid simogató erejét!

Szeretném érezni újra ajkaimon:
Ajkaid érintése, mint rózsaszirom,
Hiányzol, mint őszi nyárfának a levél,
Várom tavaszom, hogy újra velem legyél!